Jorge Luis Borges: Az elágazó ösvények kertje

Victoria Octampónak

        Liddel Hart Az európai háború története 242. oldalán azt írja, hogy a britek 1916. július 24-re a Serre-Montauban vonal ellen tizenhárom hadosztállyal (és ezernégyszáz ágyúval) támadást terveztek, de a támadás 29. reggeléig el kellett halasztani. A késlekedést, melynek persze nem volt semmi jelentősége, a felhőszakadások okozták – jegyzi meg Liddel Hart kapitány. A kedvező nyilatkozat, amelyet Ju Cun doktor, a csingtaoi Hochschule egykori tanszékvezető angoltanára tollba mondott, átolvasott és aláírt, meglepő fényt vet az esetre. Az első két lap hiányzik.

„...és felvettem a kagylót. Azonnal megismertem a hangot, amely németül felelt. Richard Madden kapitányé volt. Madden, Viktor Runeberg lakásáról, közölni akarta, hogy ügyünknek befellegzett, és – de ez igen mellékesnek látszott, vagy legalábbis annak kellett volna látszania – minekünk is. Tudatta velem, hogy Runeberget letartóztatták, illetve meggyilkolták.1 
Még mielőtt a nap lemegy, ugyanígy fogok járni én is. Madden könyörtelen volt. Jobban mondván kénytelen volt könyörtelennek lenni: ír lévén, Anglia szolgálatában lanyhasággal, talán árulással is gyanúsították; hogyne ragadta volna meg a csodálatos alkalmat, hogy leleplezheti, elfoghatja, talán még el is pusztíthatja a Német Birodalom két kémjét. Felmentem a szobámba; értelmetlen módon kulcsra zártam az ajtót, és hanyatt vetettem magam a keskeny vaságyon. Az ablakban az örök háztetők és a felhőkbe burkolózó alkonyodó nap. Nem tudtam elképzelni, hogy ez az előérzetek és előjelek nélküli nap legyen az én elkerülhetetlen halálom napja. Hát hiába halt meg az apám, hiába töltöttem gyermekkoromat egy hajfengi szimmetrikus kertben, most én is meg fogok halni? Aztán elgondolkodtam azon, hogy minden az emberrel magával történik, és minden pontosan most. Egyik évszázad múlik a másik után, de az események mindig a jelenben történnek; számtalan ember van a földön, égen és tengereken, és minden, ami igazán történik, velem történik meg... Madden elviselhetetlen lópofája villant fel előttem, és kiverte a fejemből ezeket a gondolatokat. Gyűlöletem és rémületem közepette (most már nyugodtan beszélhetek rémületről, most, amikor kijátszottam Maddent, most, hogy nyakam már a kötélre vár) arra gondoltam, hogy ez a hőzöngő katona, aki most bizonyára boldog is, nem is sejti, hogy én tudom a Titkot. A brit tüzérség Ancre folyó menti új állásának pontos nevét. Egy madár suhant át a szürke égen, és én vak repülőgépnek képzeltem, aztán a gépet sok repülőgépnek (a francia égen), amint függőlegesen zuhanó bombáikkal megsemmisítik az egész tüzérséget. Bárcsak elkiálthatnám ezt a nevet, mielőtt a golyó szétzúzza a szám, és olyan hangosan kiálthatnám el, hogy elhallatsszék Németországba!... Az én emberi hangom gyenge. Mit tehetnék, hogy meghallja a Főnök? Hogy meghallja az a beteg és gyűlöletes ember, aki legfeljebb annyit tudott Runebergről és rólam, hogy Staffordshire-ben vagyunk, és hiába várt tőlünk híreket sivár berlini irodájában, hiába bújta folytonosan az újságokat... Hangosan mondtam: »Menekülnöm kell!« Nesztelenül felkeltem, a fölöslegesen tökéletes csöndben mintha Madden máris itt lesne rám. Nem is tudom, miért, talán hogy világosabban lássam, mennyire nincs semmi kiút, átkutattam a zsebeimet. Csak az volt bennük, amiről úgyis tudtam, hogy ott van. Az amerikai óra, a nikkellánc a szögletes érmével, a kulcstartó Runeberg irodájának fölöslegessé vált és kompromittáló kulcsaival, a notesz, egy levél, amelyet azonnal meg akartam semmisíteni (de nem tettem), a hamis útlevél, egy korona, két shilling és néhány penny, piros-kék ceruzám, zsebkendőm és egyetlen golyóra töltött revolverem. Értelmetlenül kézbe vettem, és a tenyeremben méregettem, hogy bátorságot merítsek belőle. Tétován arra gondoltam, hogy egy pisztolylövés messzire elhallatszik. Tíz perc alatt megérett a tervem. A telefonkönyvből megtudtam az egyetlen ember nevét, aki üzenetemet továbbíthatja: Fenton külvárosában lakott, alig félórányira vonaton.

Gyáva ember vagyok. Most már kimondhatom, amikor már végrehajtottam tervemet, amelyet senki sem minősíthet kockázatosnak. Én tudom, hogy rettenetes volt végrehajtani. Nem, nem Németországért tettem. Mit számít nekem az a barbár ország, amely arra az aljasságra kényszerített, hogy kémkedjem. Egyébként ismertem egy angol embert, aki számomra nem kisebb Goethénél. Csak egy óra hosszat beszélgettem vele, de ő ez alatt az egy óra alatt Goethe volt... Azért tettem, mert éreztem, hogy a Főnök lenézi az én fajtámbelieket, számtalan ősömet, akik bennem folynak össze. Be akartam bizonyítani neki, hogy egy sárga meg tudja menteni az ő hadseregüket, De menekülnöm kellett a kapitány elől. Ökle és hangja bármelyik pillanatban itt dörömbölhetett az ajtómon. Csendesen felöltöztem, búcsút intettem magamnak a tükörben, lementem, gondosan körülkémleltem a csöndes utcán, és kiléptem. Az állomás nem volt messze a háztól, de jobbnak láttam, ha kocsival megyek. Úgy gondoltam, így kisebb a kockázat, hogy felismernek; az elhagyatott utcán ugyanis végtelenül feltűnőnek és védtelennek éreztem magamat. Emlékszem, azt mondtam a kocsisnak, hogy valamivel a főbejárat előtt álljon meg. Szándékos és szinte kínos lassúsággal szálltam ki a kocsiból. Ashgrove községbe mentem, de egy távolabbi állomásra váltottam jegyet. A vonat alig néhány perc múlva, nyolc-ötvenkor indult. Siettem; kilenc-harminckor indult a következő. A peron szinte teljesen üres volt. Végigfutottam a kocsikat. Emlékszem néhány parasztra, egy gyászruhás nőre, egy fiatalemberre, aki Tacitus Annales-ét olvasta buzgón, egy sebesült és boldog katonára. Végre megindult a vonat. Egy ember, akit felismertem, a peron végéig futott a vonat után, de hiába – Richard Madden kapitány volt. Megsemmisültem, reszketve húzódtam az ülés túlsó sarkába, távol a veszedelmes ablaktól.

Ebből a megsemmisültségből szinte aljas boldogságba csaptam át. Azt mondtam magamban, hogy megkezdődött a párbaj, és az utolsó asszót én nyertem meg, hiszen ha csak negyven percre is, ha csak a sors kegyéből is, kivédtem ellenfelem támadását. Azt mondtam magamban, hogy ez a parányi győzelem a teljes győzelem előjele. Azt mondtam, hogy nem is olyan parányi, mert hiszen e nélkül a becses haladék nélkül, amihez a vasúti menetrend juttatott, már fogoly lennék vagy halott. Nem kevésbé szofista módon azzal érveltem, hogy az én hitvány boldogságom is bizonyítja: olyan ember vagyok, aki szerencsésen ki tud vergődni ebből a kalandból. E gyengeségből erőt merítettem, amely többé nem hagyott el. Előre látom, hogy az ember napról napra még vadabb vállalkozásokba megy bele; rövidesen mindenki vagy rabló, vagy katona lesz; ezeknek azt tanácsolom: aki valami szörnyű tettet akar véghezvinni, képzelje, hogy már véghez is vitte; kényszerítse a jövőt, hogy éppen olyan visszavonhatatlan legyen, mint a múlt. Így tettem én, és közben már halotti szemmel néztem, hogyan múlik el a nap, talán az utolsó, és hogyan terül szét az éjszaka. A vonat kőrisfák között futott szelíden. Megállt, szinte a nyílt pályán. Senki se kiáltotta az állomás nevét. »Ashgrove?« - kérdeztem a peronon álldogáló gyerekektől. »Ashgrove« - felelték. Leszálltam.

A peronon égett egy lámpa, de a gyerekek arca árnyékben volt. Az egyik megkérdezte: »Az úr doktor Stephen Albert házába megy?« A másik meg se várva a választ, azt mondta: »A ház messze van, de nem tévedhet el, ha a bal oldali úton megy, és minden útkereszteződésnél balra fordul.« Odavetettem nekik egy pénzdarabot (az utolsót), és néhány kőlépcső után elindultam a kihalt úton. Enyhén lejtett. Földút volt, fölötte összeborultak az ágak, az alacsony és kerek hold mintha követett volna.

Egy pillanatig azt hittem, hogy Richard Madden valahogyan kitalálta az én kétségbeesett tervemet. De rögtön rájöttem, hogy ez lehetetlen. A jó tanácsról, hogy forduljak mindig balra, eszembe jutott, hogy ez a szokásos módja annak, hogy az ember beletaláljon egy labirintus közepébe. Értek valamit a labirintusokhoz: nemhiába vagyok annak a Cuj Pennek a dédunokája, aki Jünnan kormányzója volt, és azért mondott le a hatalomról, hogy megírjon egy regényt, a Hung Lu Meng-nél is zsúfoltabbat, és és felépítsen egy labirintust, amelyben mindenki eltéved. Tizenhárom évet fordított erre a két munkára, de egy idegen meggyilkolta, és a regény értelmetlen maradt, s a labirintust senki sem találta meg. Ezen az elveszett labirintuson elmélkedtem az angol fák alatt: elképzeltem, hogy épen és érintetlenül áll egy titokzatos hegy csúcsán, elképzeltem, hogy rizsföld borítja vagy víztükör; végtelenül nagynak képzeltem el, nem nyolcszögletű kioszkokkal és visszatérő ösvényekkel, hanem folyamokkal, tartományokkal és királyságokkal... Elképzeltem, hogy ez a labirintusok labirintusa tekervényes, egyre növekvő labirintus, amely magában foglalja a múltat és a jövendőt is, és valamiképpen felöleli a csillagokat is. Ezekben a képzelődésekben elmerülve megfeledkeztem róla, hogy üldöznek. Egy ideig a világ absztrakt érzékelőjének éreztem magamat. Az elmosódó és eleven táj, a hold és az este utolsó percei mély benyomást tettek rám, aztán itt volt a lejtő is, amely minden fáradtságtól megkímélt. Az este bensőséges volt és végtelen. Az út lejtett, és elágazott a már homályba borult mezőségen. A szél szárnyán éles és úgyszólván tagolt zene közeledett és távolodott, a fák lombja és a távolság letompította. Arra gondoltam, hogy ellensége lehet az ember más embereknek, más emberek más pillanatainak, de egy országnak, tájnak nem: szentjánosbogaraknak, szavaknak, kerteknek, folyóknak, naplementéknek nem. Közben magas, rozsdás kapuhoz érkeztem. A rácson át egy fasort és valami pavilonfélét pillantottam meg. Hirtelen rájöttem két dologra: az egyik mindennapi, a másik szinte hihetetlen volt – hogy a zene a pavilonból jön, és hogy a zene kínai. Ez volt az oka, hogy eddig teljesen magamba fogadtam, ügyet sem vetve rá. Arra nem emlékszem, volt-e valami csengő vagy kolomp, vagy kezemmel zörgettem-e be. A zene tovább sziporkázott.

De a ház mélyéből lampion közeledett; a fatörzsek csíkokra szabdalták, s olykor egészen eltakarták; dob alakú, holdszínű lampion volt. Magas ember hozta. Arcát nem láttam, mert elvakított a fény. Kinyitotta a kaput, és lassan mondta az én nyelvemen:

– Úgy látom, a tiszteletre méltó Hszi Peng enyhíteni akarja magányomat. Bizonyára a kertet kívánja látni?

Felismertem egyik konzulunk nevét, és zavartan ismételtem:

– A kertet?

– Az elágazó ösvények kertjét.

Valami megmozdult emlékezetemben, és érthetetlen biztonsággal mondtam:

– Dédapám, Cuj Pen kertjét.

– A dédapja? Az ön nevezetes dédapja? Lépjen be.

A nyirkos ösvény éppen úgy kavargott, mint gyermekkorom ösvényei. Beléptünk a keleti és nyugati könyvekkel teli könyvtárba. Sárga selyemkötésben felismertem az Elveszett Enciklopédia néhány kézírásos kötetét, amelyet Dicsőség Dinasztia Harmadik Császára szerkesztett, s amely sohasem került nyomdába. A gramofonlemez egy bronzfőnix mellett forgott. Emlékszem egy kancsóra is a rózsaszínű sorozatból, és egy másik, sok évszázaddal korábbira, melynek kék színét a perzsa fazekasoktól vették át a mi iparosaink...

Stephen Albert mosolyogva figyelt. Mint már mondtam, nagyon magas volt, arcvonásai élesek, szeme, szakálla szürke. Volt benne valami papos és tengerészes; később elmondta, hogy »mielőtt sinológiára adta a fejét«, misszionárius volt Tiencsinben.

Leültünk. Én egy széles, alacsony kerevetre, ő háttal az ablaknak és egy nagy kerek órának. Kiszámítottam, hogy üldözőm, Richard Madden egy óránál hamarabb nem érhet ide. Elhatározásom végrehajtása még várhatott.

– Bámulatos sors a Cuj Pené – mondta Stephen Albert. – Szülőtartományának kormnyzója, az asztronómia és az asztrológia tudósa, a kánoni könyvek fáradhatatlan magyarázója, kiváló sakkozó, híres költő és kalligráfus: mindezzel felhagyott, hogy megalkosson egy könyvet és egy labirintust. Lemondott a hatalom, az igazságszolgáltatás, az ágy, a lakomák, sőt a tudomány gyönyörűségéről is, és tizenhárom évre bezárkózott a Tiszta Magány Pavilonjába. Halála után az örökösök csak zűrzavaros kéziratokat találtak. A család, mint ön bizonyára tudja, tűzre akarta vetni őket, de végrendeletének végrehajtója, egy taoista vagy buddhista szerzetes ragaszkodott a kiadáshoz.

– Mi, Cuj Pen leszármazottai – feleltem –, a mai napig átkozzuk azt a szerzetest. Ez a kiadás őrültség volt. A könyv egymásnak ellentmondó szövegek zavaros halmaza. Tanulmányoztam egyszer: a hős a harmadik fejezetben meghal, a negyedikben újra él. Ami pedig Cuj Pen másik vállalkozását, a labirintust illeti...

– A labirintus itt van – mondta egy magas, lakkozott íróasztalra mutatva.

– Elefántcsont labirintus! – kiáltottam. – Miniatűr labirintus...

– Szimbolikus labirintus – helyesbített. – Az idő láthatatlan útvesztője. Nekem, barbár angolnak adatott meg, hogy ezt az átlátszó titkot felfedjem. Több mint száz év után a részletek már pótolhatatlanok, de azért nem nehéz kitalálni, hogy történt a dolog. Cuj Pen egyszer azt mondta: Visszavonulok, könyvet írok. Máskor meg: Visszavonulok, labirintust szerkesztek. Mindenki két műre gondolt; senkinek se jutott eszébe, hogy a könyv és a labirintus egy és ugyanaz. A Tiszta Magány Pavilonja talán egy kusza kert közepén állt, s ezért gondoltak az embererek valóságos kézzelfogható labirintusra. Cuj Pen meghalt. Kiterjedt földjein senki sem talált rá a labirintusra; a regény zavarossága nekem azt sugallta, hogy ez a labirintus. Két körülmény segítette elő a probléma helyes megoldását. Az egyik az a különös legenda, hogy Cuj Pen a szó szoros értelmében végtelen labirintust akart megalkotni. A másik egy levélrészlet, melyre rábukkantam.

Albert felállt. Néhány pillanatra hátat fordított; kihúzta az aranyozott és megfeketedett íróasztal egyik fiókját. Egy valaha kárminvörös, most rózsaszín, vékony kockákra osztott papírdarabbal jött vissza. Cuj Pen megérdemelte kalligráfusi hírnevét. Értetlenül és lázasan olvastam a szavakat, melyeket igen finom ecsetvonásokkal rótt fel valaki, a vérrokonom. Az elágazó ösvények kertjét ráhagyom a különböző jövőkre (nem mindre). Szótlanul adtam vissza a kéziratot. Albert folytatta:

– Még mielőtt a levél a kezembe került, azon törtem a fejemet, hogyan lehet egy könyv végtelen. Nem láttam más lehetőséget, csak ha a könyv ciklikus, kerek. Olyan könyv, amelynek utolsó lapja azonos az elsővel, és így folytatható a végtelenségig. Eszembe jutott az az éjszaka is, az Ezeregyéjszaka közepén, amikor Seherezádé királyné (a másoló csodálatos szórakozottsága következtében) szóról szóra megismétli az ezeregy éjszaka történetét azzal, hogy hogy majd újra eljut ahhoz az éjszakához, amelyen épp mesél, és így tovább a végtelenségig. Elképzeltem egy platonikus művet is, amely apáról fiúra öröklődik, amelyhez minden következő ember új fejezeteket illeszt, vagy áhítatos gonddal belejavít az ősök lapjaiba. Ezek a felvetések elszórakoztattak, de szemmel láthatólag egyik sem illett még a legtávolabbról sem Cuj Pen egymásnak ellentmondó fejezeteire. Miközben így töprengtem, elküldték nekem Oxfordból azt a kéziratot, amelyet most ön is szemügyre vett. Természetesen megfogott ez a mondat: Az elágazó ösvények kertjét ráhagyom a különböző jövőkre (nem mindre). Szinte azonnal megértettem: az elágazó ösvények kertje a kaotikus regény volt; az a kifejezés, hogy: a különböző jövőkre (nem mindre) pedig az időben és nem a térben való szerteágazás képét keltette fel bennem. A teljes mű újraolvasása megerősítette ezt a feltevést. Minden regényben, mikor valaki válaszút elé kerül, az egyik utat választja, a többit mellőzi; Cuj Pen úgyszólván kibogozhatatlan regényében egyidejűleg az összeset választja. Ezen a módon különböző jövőket, különböző időket teremt, ezek ismét szaporodnak és szétágaznak. Innen a regény ellentmondásai. Mondjuk, Fangnak van valami titka; egy ismeretlen bezörget az ajtaján; Fang elhatározza, hogy megöli. Persze többféle megoldás lehetséges: Fang megöli a betolakodót, a betolakodó megöli Fangot, mindketten megmenekülnek, mindketten meghalnak és így tovább. Cuj Pen művében az összes fejlemény megtörténik, s mindegyik újabb elágazások kiindulópontja. Néha összefutnak ennek a labirintusnak az ösvényei, például ön megérkezik ebbe a házba, csakhogy a lehetséges múltak egyikében ön ellenségem, a másikban barátom. Ha hajlandó elviselni javíthatatlan kiejtésemet, olvassunk el néhány oldalt.

Arca a lámpa fénykörében kétségtelenül öregember arca volt, de volt benne valami megrendíthetetlen, sőt, valami halhatatlan, Lassú precizitással fölolvasta ugyanannak a fejezetnek két különböző megfogalmazását. Az egyikben egy hadsereg sivár és elhagyott hegyen át vonul a csatába; eliszonyodva a kövektől és a sötétségtől, semmibe veszik az életet, és könnyen megnyerik a csatát; a másikban ugyanez a hadsereg egy palotán megy keresztül, ahol éppen ünnepélyt tartanak; a szikrázó csata olyan nekik, mintha az ünnepély folytatása lenne, és győznek. Illedelmes tisztelettel hallgattam ezeket a régi históriákat, melyeknél talán még csodálatosabb volt az a tény, hogy az én ősöm agyában születtek, és hogy egy távoli birodalomból való embertől hallom vissza, egy kétségbeesett kaland kellős közepén, egy nyugati szigeten. Emlékszem a befejező szavakra, amelyek mind a két változatban megismétlődtek, mint valami titkos parancs: Így harcoltak a hősök, akiknek csodálatos szíve nyugodt, kardja heves volt, készen arra, hogy öljenek és meghaljanak. 

E pillanattól kezdve magamban és körülöttem valami láthatatlan és kitapinthatatlan zsibongást éreztem. Nem a szétváló, párhuzamosan haladó és végül összefutó hadseregek zsibongását, hanem egy sokkal megfoghatatlanabb, sokkal bensőbb felindulást, amelyet azok valamiképpen jelképeztek. Stephen Albert folytatta:

– Nem hiszem el, hogy az ön nevezetes őse ok nélkül játszadozott ezekkel a variációkkal. Nem tartom valószínűnek, hogy egy retorikai kísérlet végtelen műveletének áldozott volna tizenhárom évet az életéből. Az ő országában a regény alsóbbrendű műfaj; az ő korában megvetett műfaj volt. Cuj Pen zseniális regényíró, de azonkívül írástudó is volt, aki kétségtelenül nem tekintette magát egyszerűen csak regényírónak. Kortársai tanúsága bizonyítja – de saját élete is igazolja –, hogy mennyire vonzódott a metafizikához és a misztikához. A filozófiai elmélkedés jelentős részt foglal el a regényében. Tudom, hogy valamennyi probléma közül az idő mélységes problémája izgatta leginkább. No már most ez az egyetlen probléma, amely nem fordul elő a Kert lapjain. Ki sem ejti az idő szót. Mivel magyarázza ön ezt?

Többféle megoldást ajánlottam, egy se volt kielégítő. Mindegyiket megvitattuk, végül Stephen Albert azt mondta:

– Egy találós kérdésben, amelynek megfejtése a sakk, mi lenne az egyetlen tiltott szó?

Egy pillanatnyi gondolkodás után feleltem:

– A sakk.

– Úgy van – mondta Albert. – Az elágazó ösvények kertje hatalmas rejtvény vagy allegória, melynek témája az idő; e rejtett oknál fogva tilos kimondani a nevét. Mindig el kell kerülni egy szó kimondását, oda nem illő hasonlatokhoz és nyilvánvaló körülíráshoz kell folyamodni: ez talán a legnyomatékosabb módja a rámutatásnak. Ezt a csavaros módszert használta szívesen a körmönfont Cuj Pen a kimeríthetetlen regény minden egyes kacskaringójában. Kéziratok százait hasonlítottam össze, kijavítottam a hibákat, amelyek a másolók hanyagsága folytán kerültek bele, helyreállítottam, legalábbis azt hiszem, hogy helyreállítottam az eredeti sorrendet, lefordítottam az egész művet: megállapítottam, hogy egyetlenegyszer se használja az idő szót. A magyarázat nyilvánvaló: Az elágazó ösvények kertje tökéletlen, de nem hamisított képe a világnak, ahogy Cuj Pen felfogta. Newtonnal és Schopenhauerral ellentétben az ön őse nem hitt az állandó, abszolút időben. Az idők végtelen sorában hitt; szétágazó, összefutó és párhuzamos idők szédítő és növekvő hálózatában. Az egymáshoz közeledő, elágazó, megszakadó vagy évszázadokon át egymást elkerülő időknek ez a szövevénye minden lehetőséget kimerít. Az idők többségében nem létezünk; egyesekben ön létezik és én nem, másokban én létezem és ön nem, máskor mind a ketten létezünk. Ebben a jelenlegi időben, amelyet a szerencsés véletlennek köszönhetek, ön megérkezett a házamba; egy másikban, miután keresztüljött a kertemen, holtan talált, ismét másikban ugyanezeket a szavakat mondom, de csak merő agyrém vagyok, kísértet.

– Mindegyikben – mondtam nem minden remegés nélkül – hálás vagyok önnek, és tisztelem önt Cuj Pen kertjének helyreállításáért.

– Nem mindegyikben – mondta halkan, és mosolygott. – Az idő folyton elágazik   megszámlálhatatlan jövők felé. Az egyikben ellensége vagyok önnek.

Újra éreztem azt a zsibongást, amelyről már beszéltem. Úgy éreztem, hogy a házat körülvevő nyirkos kertben végtelenül sok láthatatlan személy nyüzsög. Albert és én voltunk ezek, titokzatosan, lázas tevékenységben, számtalan alakban, az idő más és más dimenziójában. Felemeltem a tekintetem, és a könnyű lidércnyomás egyszeriben eloszlott. A sárga és fekete kertben csak egyetlen ember volt, de az olyan erőteljes, mint egy szobor, ez az ember közeledett az ösvényen, és ez az ember Richard Madden kapitány volt.

– Már létezik a jövő – mondtam –, de én barátja vagyok önnek. Megnézhetném újra azt a levelet?

Albert felállt. Felmagasodva kihúzta a magas íróasztal fiókját; egy pillanatra hátat fordított nekem. Már elő volt készítve a revolverem. Végtelen gondossággal céloztam, Albert egyetlen jajszó nélkül esett össze. Esküszöm, azonnal meghalt, mintha villám sújtotta volna.

A többi már valószerűtlen, és nem számít. Madden berontott, letartóztatott. Kötél általi halálra ítéltek. Szörnyű módon győztem: közöltem Berlinnel annak a városban a titkolt nevét, amelyet meg kellett támadniuk. Tegnap lebombázták; ezt ugyanazokban az újságokban olvastam, amelyek feladták Anglia lakóinak a rejtvényt: egy Ju Cun nevű ismeretlen meggyilkolta Stephen Albertet, a tudós sinológust. A Főnök megfejtette a rejtvényt. Tudta: az a legfőbb gondom, hogy valami módon rámutassak (a háború robaján keresztül) arra a városra, amelynek Albert a neve, és hogy erre csak egy módot találtam: megöltem egy Albert nevű embert. De nem tud semmit (senki se tudhat) arról, hogy milyen végtelenül bánatos vagyok, és milyen végtelenül fáradt.”

 

1. Ocsmány és nevetséges feltevés. Hans Rabener, alias Viktor Runeberg porosz kém  az automata pisztolyával rátámadt a letartóztatási parancsot végrehajtó  Richard Madden kapitányra. Ez önvédelemből ejtett rajta sebeket, amelyek Runeberg halálát okozták. (A kiadó jegyzete.) 

Bolgár Lajos fordítása